"Annyi autogramot osztott, amennyibe idejéből és erejéből tellett. Pózolt az amatőr fotókhoz, elbeszélgetett a koncertjeiről, az albumairól, a terveiről, a vágyairól, s közben mindvégig az aktuális kérdezőre nézett. Tökéletesen sikerült kifejezésre juttatnia, hogy tudatában van, milyen felelősséget vállalt, és ezzel is rajongók százait állította maga mellé. Ugyanezt eredményezte az is, hogy a koncerteken megszólította a tömeget: vagy tréfás szónoklatot intézett az emberekhez, vagy zenetanárrá változva közös éneklésre buzdította hatalmas "osztályát". [...]
[M]egtanulta, hogyan szúrjon ki egyetlen arcot a tömegből anélkül, hogy a többiről megfeledkezne. Nem kis teljesítmény."
Írja Christopher Sandford. Nem, nem a Bikiniről, hanem Stingről nemrég kiadott könyvében. De aki ott volt a Zöld Pardonban ma, 2008. szeptember 8-án, az nyugodtan elmondhatná ezt D. Nagyról, Lojziról, Petáról... Csak az egyes számot kell többes számmá változtatni az idézett szövegben. Hihetetlen kedvet tudnak teremteni. A magasban többezer kéz, másnap többszáz rekedt hang... Pedig csak mosolyognak. Rád néznek. Melléd állnak egy kép kedvéért. Elbeszélgetnek veled bármiről. És úgy érzed, fontos vagy nekik. Nem a "közönség" a fontos, hanem TE. Még a leghátsó sorokban is buliztak, pedig általában a színpadtól hátrafelé indulva kb. a tömeg feléig tart az igazán jókedv. De mivel a pogósoktól meg szerettem volna szabadulni, egy idő után hátramenekültem leghátulra, és ott is mindenki énekelt, mindenki a színpad felé fordult, mindenki tapsolt. Onnan minden jobban látszott. Felemelő érzés volt.
"Részegen ki visz majd haza?" - Mire egy srác mögöttem: "Hát a BKV!"
[M]egtanulta, hogyan szúrjon ki egyetlen arcot a tömegből anélkül, hogy a többiről megfeledkezne. Nem kis teljesítmény."
Írja Christopher Sandford. Nem, nem a Bikiniről, hanem Stingről nemrég kiadott könyvében. De aki ott volt a Zöld Pardonban ma, 2008. szeptember 8-án, az nyugodtan elmondhatná ezt D. Nagyról, Lojziról, Petáról... Csak az egyes számot kell többes számmá változtatni az idézett szövegben. Hihetetlen kedvet tudnak teremteni. A magasban többezer kéz, másnap többszáz rekedt hang... Pedig csak mosolyognak. Rád néznek. Melléd állnak egy kép kedvéért. Elbeszélgetnek veled bármiről. És úgy érzed, fontos vagy nekik. Nem a "közönség" a fontos, hanem TE. Még a leghátsó sorokban is buliztak, pedig általában a színpadtól hátrafelé indulva kb. a tömeg feléig tart az igazán jókedv. De mivel a pogósoktól meg szerettem volna szabadulni, egy idő után hátramenekültem leghátulra, és ott is mindenki énekelt, mindenki a színpad felé fordult, mindenki tapsolt. Onnan minden jobban látszott. Felemelő érzés volt.
"Részegen ki visz majd haza?" - Mire egy srác mögöttem: "Hát a BKV!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése