Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Nagyvárad, Budapest (Rákoscsaba, Josefina, BME egyetemi napok, Zöld Pardon, Syma csarnok), Túrkeve... (to be continued)Az a közös ezekben a helyekben, hogy mindegyik egy vagy több Bikini-koncert helyszíneként is szerepel emlékeimben. Egyik-másik csak ilyen formában, többek között a legutóbbi.
Pedig csendes vasárnapi reggel köszöntött rám, tiszta égbolttal, ragyogó napsütéssel, amikor az embernek a legkevésbé sem hiányzik a négy szürke fal szorongatása. De kitartó lélek lévén, fogamat összeszorítva elhatároztam, hogy a tudománynak hódolva ünneplem a pünkösdöt is, van amúgy is bepótolnivalóm. Első nekifutásnak ez nem is okozott problémát, szorgosan emésztgettem a különböző pszichológiai kísérleti módszereket, de egy idő után, amikor kezdett megvilágosodni előttem, hogy az épp olvasott tanulmány konklúziója a holt ellenkezőjét állítja az előző napon átrágott szakirodalomnak, enyhén szólva felment a pumpám, pedig már azt hittem, lassan haladok a mennyország felé. De eltévedtem. Mission impossible. És már csak rohanni akartam, kifelé a világból, valahová, bárhová, akárhová, ahol nincsenek idióta kísérletek, telhetetlen hipotézisek, ellentmondásos eredmények. Szóval csak egy olyan helyre, ahol minden nagyon vidám és egyszerű. Első jelöltként a Budai Vár mutatkozott, de elvetettem ezt az ötletet, nem volt kedvem a sok HT ("hülye turista") kattogó fényképezőgépeihez, még kevésbé a metróhoz meg buszozáshoz. Részben ezért maradt ki a Margitsziget is, de a nyomósabb ok itt mégiscsak az volt, hogy egyedül sétálgatni csak úgy magammal kéz a kézben nem tűnt annyira magányűzőnek. Ennél még egy láda sör is vidítóbb hatású lett volna akkor és ott.
Harmadiknak jutott eszembe a kis kék villámom, a VW Polóm, ezúton is bocsánatáért esedezem, ugyanis már máskor is megnyugtatott a céltalan együttszáguldozásunk. Már a gondolattól kicsit boldogabb lettem, de ekkor sújtott le a nagy kérdés: menjünk, de hová? És akkor valami azt súgta a vállamon: menj a zenébe! Így támadt az a hirtelen, de nem meglepő érzésem, hogy koncert kellene, Bikini, ahol nem számít semmi más, csak az, hogy vagyok, ott vagyok, gondmentesen, szürke falaktól távol, énekelve, fagyizva. Gyorsan rákatt a honlapra, koncertnaptár, május 11: Túrkeve, Juhász Fesztivál, 18 óra. Bár a juhokkal nem vagyok nagy ismeretségben, juhásszal is csak a Szarkakőn találkoztam egyszer régen, na meg Libánban, de azt ennyiből is ki tudtam hámozni, hogy elég békés, nyugodt és boldog emberek. Nem eshet bántódásom egy juhászfesztiválon. (Még szerencse, hogy nem rockmaratonra hívták a Fiúkat.) Majd békésen elszopogatok egy kürtőskalácsot, közben csendben bulizgatok, majd hazaosonok, mintha mi sem történt volna.
Ekkorra már 4 óra is elmúlt, Túrkeve meg 130 km Budapesttől, de szerencsére ez itten, kérem, Magyarország, úgyhogy biztos voltam benne, semmi esélyem lekésni. Hát nekivágtam. Fényképezőgép be, GPS megvan, kocsikulcs a kézben, irány az ismeretlenbe!
6 előtt kicsivel ott is voltam a falu bejáratánál, és még egy kis keringőzésbe került, mire valahogy megtaláltam a koncert helyszínét, gondoltam, mindegy, mert úgyis még minimum félóra késés, de kellemes csalódás ért. Ahogy kiszálltam ugyanis az autóból, már javában énekelte Lajos a Tűzfalat, pedig 5 perc sem lehetett 6 után. Gyorsan elkeveredtem a tömegben, ami, valljuk be, teljesen kontraZP volt: az emberek fele állt és fele ült, bulinak nyoma sem volt, mindenki fegyelmezetten hallgatta a műsort. De nem kellett hozzá sok idő, hogy egy-két gócpont beinduljon. Ahogy jöttek a pörgősebbnél pörgősebb dalok, Peta hihetetlen szólói, Lajos szellemes szövegei, úgy szabadult el a hangulat, kezdett megtörni a vidéki csendélet, és már egyre több kéz lengedezett a magasban. A legjobban ezt a feedback-et élveztem: a közönség mosolyától a Bikini is egyre jobb kedvű lett, jól érezték magukat a színpadon. Peta és Lojzi vokálozása hangulatos aláfestést adott Lajos énekének, az "üsd meg!" felszólítást már a tömeg is lelkesen aláírta. És még az tetszett nagyon, hogy Túrkeve mennyire tudta értékelni ezt az estét. Még a "mért iszom, ha nem vagyok szomjas?" kérdésre is nevetni kezdtek, meglepő volt számukra a Petőfi-vers, látszott, hogy csupa újdonságot kapnak. Ebben is nagyon különbözött egy teszem azt ZP-s koncerttől, ahol mindenki már kívülről tudja még az összekötő szövegeket is, és éppen ezért valahogy monoton maga a lelkesedés is, ha meg agyontaposnak bulizás közben, az is inkább csak a piának és bulizni akarásnak tudható be, nem a zene okozta révületnek. Persze tisztelet a kivételnek.
A végén már az addig nyugisan üldögélő idősebbek is talpon voltak, és a "vissza" is sokkal hangosabb és türelmetlenebb volt, mint máshol. De az Adj helyet után már véget kellett érnie ennek az estének is.
Egy darabig én is sodródtam kifelé a tömeggel, de aztán egyre gyérebben lettünk, s ekkor megpillantottam a színpad mellett Lojziékat, amint autogramokat osztogatnak. Nem tudtam megállni, hogy ha már ennyit utaztam, ne váltsunk legalább pár szót. Ő is legalább annyira meglepődött, hogy ott vagyok, mint én útközben arrafelé menet, hogy ott leszek. Sok érdekeset mondott ott hirtelen, erdélyi koncertekről, szerelemről, munkáról. Majd Viasz készített egy fotót rólunk, én cserébe megfogtam a sörét, aztán ők mentek enni, én jöttem haza. Immár feltöltődve, mosolyogva. Útközben még azon gondolkoztam, hogy mennyire hihetetlen ez. Mindegy, hogy hol vannak, fővárosban vagy egy kis faluban, mindegy, hogy mikor, télen vagy nyáron, ugyanúgy üt minden hang és szó, Peta ugyanúgy egy csoda, Lajos ugyanúgy fel tudja pörgetni a közönséget, Viasz ugyanolyan álmodozó tekintetű, Viktor ugyanolyan vigyorgó, Dénes ugyanolyan nőcsábász, Lojzi ugyanolyan kedves és őszinte. És én ugyanolyan jókedvű és energiával telt leszek. Már tudtam, hogy lehetetlen lesz úgy hazaosonni, mintha mi sem történt volna. S még kürtőskalácsot is elfelejtettem venni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése