Nemrég teljesen véletlenül (mint ahogy ez általában lenni szokott) rábukkantam egy interjúra a
bulvaros.hu honlapon, amelyben D. Nagy Lajos fejti ki véleményét többek között a csendről, lélekről, harmóniáról és a magyar igazságról. Az amúgy nem annyira hosszú cikk végén szóba kerülnek a katonai évek - erre a részre utal egyébként az interjú címe is (
D. Nagy Lajos elárulta, miket mondott katonatársa!), ami (jellemzően) megpróbál figyelemfelkeltő lenni, ezért úgy állítja be a dolgot, mintha ezen a ponton valami hatalmas titkot fedne fel Lajos, de ehelyett (szerencsére) inkább a következő érdekességet tudjuk meg:
Amikor katona voltam, volt ott egy srác, egy zalai településről származott. Korábban nem is volt még városban. Amikor felkerült Budapestre, az olyan volt neki, mintha külföldön lett volna. Amikor beszélgettünk, mondott olyan szavakat, amikről nem tudtuk, hogy mi. Értettük, hogy magyar szó, mondott olyat, hogy jött a mindig éhes. Nem tudtuk, hogy ki az a mindig éhes, kiderült, hogy ők a macskát hívták így. Jött az éjszakai bátor, és elvitte a kakast. Ez volt a róka. Aztán kaptam a felémrángatót, és futottam utána. Ez a gereblye volt. Ők másképp nevezték el a körülöttük lévő világot, kicsit átkeresztelték. Ilyenfajta elnevezéseket nem hallottam még én sem a macskára, rókára, gereblyére, nagyon jópofák szerintem is. :) A medvének a
tenyeres-talpas elnevezésén kívül még az jutott eszembe, hogy ezek a mellékneves kifejezések olyanok, mint például a
farkas vagy a
szarvas, amely szavakat állítólag annak idején azért használták, mert a szóban forgó állatok rendes nevének a kiejtése tabu volt, ezért inkább csak egy jellemzőjével illették őket. Na nem mintha azt akarnám mondani, hogy az említett zalai településen még mindig ez a felfogás dívik, csak érdekes, hogy egyes helyeken még ma is ilyen jelzős szerkezeteket használnak.
És még valami eszembe jutott erről. Annak idején a Ceausescu-rendszerben nem volt szabad a magyar települések neveit magyarul használni hivatali helyeken, sajtóban, médiában stb. (a mostani szlovák nyelvtörvény is tartalmazza ezt), nem szabadott
Kolozsvárt vagy
Nagyváradot vagy
Székelyudvarhelyt írni. De szerencsére az nem volt megtiltva, hogy jelzőkkel illessék ezeket a városokat, így a
Cluj, Oradea, Odorhei román nevek helyett a "kincses város", "Pece-parti Párizs", "Székelyföld fővárosa" elnevezések kerültek vissza a mindennapokba.
