2008. május 30., péntek

Veri az élet

Szomorú vagyok két okból is. Az egyik, hogy ma elmarad a Marosvásárhelyre tervezett Bikini-koncert. Pedig végre nem egyedül mentem volna... A másik, hogy idiótaság miatt marad el. Mert egyesek azt hiszik, hogy pénzért megvehető a nemzeti önérzet is. Szép eszme, hogy legyünk barátok, magyarok és románok, szeretném én is, hogyha ilyen egyszerűen működne minden, de amíg Kolozsváron diákokat vernek magyarságuk miatt, addig ilyen szimbolikus helyzetekben, mint amilyen egy kampányon belüli Bikini-koncert, én is félreteszem az ideális jövőről való elképzeléseimet, és azok mellé állok, akiknek nem mindegy, hogy milyen kampányra hívják a Bikinit.
Persze az nagyon is dicséretes lenne, hogyha arról lenne szó, hogy egyesek reménykednek, hátha lesz még szép új világ, ahol románok magyar zenét hallgatnak és vice versa. De nem erről van szó sajnos. Hanem dörzsölt politikusi megoldásról, ahol még maga a fellépő zenekar sem tudja előre, hogy kinek a vendége. Csak nem tudják, hogy ezzel nem magyarokat húztak volna közelebb kedves pártjukhoz, hanem inkább rajongókat taszított volna el az együttes. De szerencsére időben kiderült minden, mint a hepiendes filmekben. Mert veri az élet, very happy, mindenki veri, beleveri...

2008. május 29., csütörtök

Bikinit a Félszigetre!

Bizony: 2006-ban még volt Bikini a Félszigeten. Azok voltak a szép idők... Most, hogy ilyen meg olyan kezekbe került ez meg az, már nem kíváncsiak a komolyabb dolgokra a szervezők vagy akárkik. Ebben tényleg hasonlít a Szigetre ez a rendezvény.

Sajnos az ott készült videóim nagy részét elnyelte a technika, de azért ennyi megmaradt belőle:

2008. május 21., szerda

DVD



Már sokadjára nyitom ki a tokot.
Két fekete korong, rajtuk narancssárga felirat: 25 év Bikini - jubileumi lemezbemutató koncert. Újra belenézek a kis füzetbe: a felvételek 2007. december 7-én készültek Budapesten a Syma csarnokban. A két DVD tartalomjegyzéke 29 dalt sorol fel, a végén Extrákkal. Ez hát a 2008. április végén megjelent dupla DVD.
Amikor becsukom a tokot, sokadjára, az jár a fejemben, hogy nem kellett volna-e vidámabb, pezsgőbb, színekkel zsúfoltabb - egyszóval: figyelemfelkeltőbb borítót választani egy ilyen rangos eseményt magába záró tárgyhoz. Mi ez a feketeség, egyszerűség, szerénység? Arra gondolok, talán így van jól, hiszen ezáltal illeszkedik igazán ez a lemez is a már megszokott "Bikini-stílushoz", ami rögtön szembetűnik, ha kézbe veszünk egy Bikini-posztert vagy felkeressük a Bikini-honlapot. Ezenkívül van ebben a szimplicitásban a rock-os feketeség mellett némi elegancia és ünnepi hangulat is. A lényeg pedig úgyis belül lakózik.
Amúgy meg hogyha akadékoskodó kritikus lennék, aki mindenben rögtön a rosszra csap le, vagy megfontoltabban előbb a jóra, aztán egy DE-vel az egészet a visszájára fordítja, hogy az olvasóban a végére inkább a negatív dolgok ragadjanak meg, talán a DVD anyagának halkságát említeném meg még többek között, majd egy-két apró-cseprő vágási bakiból csinálnék elefántot. DE én nem az a kritikus vagyok, aki letolja a Bikinit. Megvannak az okaim rá, személyesek és tárgyilagosak egyaránt. S a DVD-bemutatás is ennek megfelelően szubjektív is, objektív is. A kettőt nem fogom különválasztani. Nincs értelme, hiszen reális mindkettő.

"Nagyon jó estét mindenkinek!" Elhangzik az üdvözlő mondat a színpadról, majd rögtön egy költői kérdésbe vágja a fejszét a zenekar - nemcsak a sajátjukat, a miénket is: "Miért iszom, ha nem vagyok szomjas?" Erre csak a végén sikerül választ szülni egy Petőfi-vers segítségével: mert "nem nézhetek vidámon/ Végig elhagyott hazámon/ Csak mikor részeg vagyok!" De a válaszig még hosszú út vezet. Addig még meg kell ízlelnünk a mennyből ránk zúduló könnycseppeket, végig kell vergődnünk magunkat széles-tágas tereken, magányos napokon, rossz időkön, el kell jutnunk a világ végére, ahol nagy igazságokról kell lerántanunk a leplet, szembe kell szállnunk a gonosszal, el kell fogadnunk, hogy szabadnak születtünk, végül visszatérve közeli helyekre, ahol a mézesmadzag már rég elfogyott, büszkén helyet kell adnunk életünknek, sorsunknak, szomjunknak.
Rövid időutazás zenei nyeregben. Másabb, különlegesebb ez a nyereg, mint a stúdiófelvételeket tartalmazó albumoké, s nem vagy nemcsak a dalok találó sorrendje, hanem sokkal inkább a már jól ismert slágerek szokatlan, meglepően új változatban való előadása miatt. Mindegyik vagy legalábbis majdnem mindegyik dalban van egy csúcspont, egy "valami", ami annyira fülön és szíven üti a gyanútlan hallgatót, hogy késztetést érez a szám újbóli meghallgatására, akár koncertvideó nélkül is. És már csak remélni tudja, hogy lesz még ezekből a változatokból válogatásalbum is.
Pedig 20 év alatt volt már alkalmunk agyonhallgatni többek között a Ha volna még időm c. dalt, és mégis: a Körutazáson a Balkánon c. dupla CD-n található verzióhoz képest ez egy teljesen más hangzás. Valósággal kiráz a hideg, ahogy sír a gitár, vall a szaxofon... És nem lehet meglelni, galléron ragadni azt a "valamit", amitől ennyire jó: az összhangzás okozza, a gitár, a basszus, a szaxofon, a billentyűk, a dobok, az ének együttese. Ugyanez érvényes A férfi megy, a nő marad c. dalra: az a távolodó hangú szintetizátoreffekt, ami leginkább egy megpendített madzag rezgésére emlékeztet, és ami tökéletesen helyettesíti az addigi verziók "csillagszórásos" effektjét, nemcsak itt bukkan fel, hanem például a Nehéz a dolga vagy a Magányos nap számokban is, és valahogy érzékibbé, melankólikusabbá varászolja a hangzás egészét. Bördén Szabolcs részéről minden egyes, szintetizátorból kicsalt hang telitalálat. Az új album címadó dalának, az Őrzöm a lángot-nak a menetelő ritmusa például egy adott ponton vészjelző harangzúgássá vált át, s ugyanez a szinti közbe-közbe pajkosan összejátszik Makovics Dénes szaxofonszólóival is, amelyek néha egész jó improvizációként hatnak, ormányszerűen elnyújtott lezárásokkal, utórezgésekkel. Különösen kiugrik ez A világ végén című, mostanra ismét nagyon aktuálissá vált himnusznál, ahol az eredeti verzióból ismert szirénahangot is farkasüvöltésszerű fúvóshangszer helyettesíti. De nem a szaxofon az egyetlen hangszer, amelyet Dénes zseniálisan tud uralni, hiszen szintetizátor is van előtte, ráadásul egyik Bródy-dalhoz ő adja a furulya hangját is. Lukács Peta gitárjátékát pedig ezennel nemcsak a fülünk, hanem a szemünk is csodálhatja: ide-oda cikázó ujjak, elmosódott kéz, átszellemült arckifejezés - és nem utolsósorban hatalmas közönségtapsok. Ez jellemzi leginkább tehetségét, túl a zenei profizmuson. És az eddigi koncerteken megszokott Közeli helyeken-szóló mellett olyan daloknál is megcsillogtatja gitártudását, mint a lassan már 20 éves Széles-tágas a tér vagy éppen a legfrissebb A mennyország felé címűek, mely utóbbinak egyenesen ő a szerzője. Egy óvatlan pillanatban a többiek magára hagyják, hogy egyedül - vagyis többezer emberrel együtt - mutassa meg a zenei dialógus sokoldalúságát, azt, hogy a gitár is tud beszélgetni, viccelni, komoly lenni, sőt ha kell, szúnyogot utánozni.
És tréfát - ha kell, ironikusat - a Bikini is ismer. A Megüssem vagy ne üssem c. elhíresült, romantikus szerelmi dalt a Matrix Cow néven ismert vicces videó kíséri végig, miközben Lojzi és Peta ellentmondást nem tűrő hangon, barátjuknak jót akarva hangos "üsd meg!"-gel válaszolnak Lajos nagy dilemmájára. Aztán az iróniát felfüggesztik, hogy helyet kaphasson a valódi romantika, a forró érzelmekkel teli szerelmi vallomás, amit nem lehet másképp mondani, csak olyan egyszerűen, ahogy D. Nagynak sikerül kimondania. De a másik, kínzó, őszinte kitárulkozás, a Magányos nap után a Fagyival újból visszatér a jókedv, a kacagás, az ironikus hangvétel. A zenekar frontembere a kezdeti visszafogottságát közben szó szerint levetkőzte, hiszen a harmadik számnál már lekerült róla a zakó, a Mielőtt elmegyek c. sláger éneklése közben pedig egyenesen ragyog az arca a meghatódottságtól, ahogy végigpillant a tomboló közönségen. Igaz, már nem annyira transzbaesős ez az előadásmód, mint egy 25 évvel ezelőtti felvételen, kicsit visszafogottabb, felnőttesebb, de a hang ugyanaz - talán még érettebb, még érzékibb is. Övé az a szerep is, hogy bekonferálja az est meghívott előadóit, köszönetet mondjon a támogatóknak, gyerekei segítségével torta és pezsgő kíséretében felköszöntse a Bikinit, magukat. Nem csoda, hogy a felvételek nagy részéről az ő arca köszön vissza.

A vendég Bródy János. Hatalmas taps fogadja az "élő rocklegendát". Szabadnak születtél, Ha én rózsa volnék, Boldog születésnapot... A tömeg egy emberként énekel Bródyval. Ennél találóbb hely nem is létezhet a soroknak: "köszöntünk hát téged, ha már így együtt vagyunk". Majd egy olyan Bikini-dallal folytatódik a vágta, amelynek a szövegét János írta: Rossz idők. És mégsincs törés a mondanivalóban.
Katona László a másik vendég, az Angyali üdvözlet szövegírója. Érces, mély hangja kissé elüt D. Nagy lágyabb, mondhatni simogatóbb hangjától, akárcsak színpadi felszabadultsága a Bikini gálánsabb előadásmódjától. Más személyiség ő, viszont szövegileg nagyon illik az együtteshez.

És amit a koncerten az Adj helyet magad mellett c. örökzöld dal után nem kaphattunk meg, azt itt most bepótolhatjuk: a második DVD ugyanis felér több "visszavissza!" kiáltásra való hallgatással: bepillanthatunk a koncertre készülődés kulisszái mögé, végignézhetjük teljesen közelről Peta két szólóját, újra együtt örülhetünk a zenekarral az aranylemez-átadásnak, a születésnapi koccintásnak. És nem utolsósorban Mihalik Viktor iszonyatos dobmunkáját követhetjük végig a Minden úgy történt c., a sokéves kiábrándultságtól hangos dal alatt: ahogy majdhogynem megállás nélkül jár a keze, csattognak az ütők, csepeg a veríték - nem is gondolná az ember, hogy mekkora erő és tudás van egy jó dobjátékban.
Sok minden nem látszik ugyanis a tömegből, főleg hogyha lábujjhegyen, nyakunkat nyújtva próbálunk közelebb férkőzni a látványhoz. Ezért is kellenek ilyen utólagos kiadványok. Ezeken keresztül lehetünk részesei például annak a rendkívüli élménynek is, amelyet csak a hang és fény együttes ritmusa képes nyújtani nekünk. Közelebb a színpadhoz ugyanis nem élheti át ezt az ember, távolról és magasabbról viszont minden más. A domináló kék fény, a ritmusra villogó lámpák, a háborús vagy éppen futurisztikus világot ábrázoló videók, a humoros betétek valahogy találóan egészítik ki a zenei anyagot.
S ami még nem látszik a tömegből, az a "buliba" fektetett hatalmas munka. Lojzi szerényen, minden öntömjénezés nélkül pengeti a basszust a koncert alatt. Közben a szemével, kezével néha jelez valamit a többieknek, komolyan, elszántan, odaadással játszik, tán még kicsit izgatottan is az elején. De ahogy telik az idő, egyre felszabadultabb lesz, sokat mosolyog a közönségre, kedvesen üdvözli az ismerős arcokat. Érzi, látja, hallja, hogy minden a helyén van. Mint egy rendező. Azok, akik nem tudják, most bepillanthatnak az álarc mögé: a legtöbb dal zeneszerzője Németh Alajos, a producer: Németh Alajos.

Fő támogató: Spar.
Kiadta: az EMI.
Év: 2008.
És egy húszéves zászló valahol a tömegben...

2008. május 16., péntek

Mi hát ez a zene, amit "csinálni" kell?


"Régen a természetes anyagokból kicsikart hang volt, ami tetszett az emberi fülnek. Ritmusára evezőt húztak vagy gyapotot szedtek, dallama pedig segített elviselni a fájdalmakat, a fáradtságot és a mindennapi újrakezdést. Zenélünk születéskor és zenélünk temetéskor. Kitöltjük vele a csendet, félelmeinket, tudatlanságunkat, vagy örömöt szerzünk egymásnak. A boldogság fokmérőjeként szelektáljuk a zenét, de a komolyzenén belül is van könnyűnek mondott, és a könnyűzenében is komoly. Tanulható. Az óvodai közös énekléstől, az általános iskolai szolmizációs órákon keresztül a zeneművészeti főiskoláig minden szinten hozzáférhetünk a zenetanuláshoz.
Amikor fütyörészünk félelmünkben, vagy a fürdőszobában áriázunk biztonságosnak hitt jókedvünkben, ugyanúgy a zene részesei vagyunk, mint az a zenész, aki Mozartot játszik valamilyen hangszeren egy nagyzenekarban. És ez benne a legszebb.
Az abszolút szabadság. Együtt születünk a zenével. Fekete, fehér, gazdag, szegény, bantu vagy eszkimó ugyanúgy szomorú vagy boldog a zenében, mint a kínai vagy a kubai, az okos vagy a buta, a tanult vagy a tanulatlan. Nincs még egy dolog a földgolyón, amiben ennyire egyenlőek lennének az emberek. Hatalmas szimfóniák fődallamait adhatja egy pásztor sípja, megihletve az arra járó zeneszerzőt, és falusi fiú fütyülheti egy opera nagyáriájának bármely részletét, míg hazaér a vegyesboltból.
A zenét nem lehet betiltani! Csak a sugárzását, játszását, közvetítését, kottán való terjesztését.
A koncertet le lehet állítani, de a zenét nem. Az minden emberben folytatódik.
A Bikni ennek a csodának egy darabja. Egy olyan kisebbséghez tartozó csapat, amely örömöt okoz a többségnek."
(Részlet a 20 év Bikiniben c. könyvből)

Lojzi 1997-es visszaemlékezése:
"Egy kicsit törzsi gyülekezetre emlékeztettek engem a koncertek. Amikor összegyűlik a nemzetség apraja-nagyja, s táncolnak a tűz körül. Mi voltunk a tűz... Néha valóban úgy éreztem, hogy sámándalokat játszunk. Ha nagyon beindultunk, fogytunk is két-három kilót másfél óra alatt...
(...) Ha nem kulturális vagy zeneelméleti értékét nézzük a Bikininek, márpedig most miért épp azt néznénk, azt hiszem, az a legfontosabb, hogy emberek a mi dalainkban lelték örömüket. Sok szomorú sorsnak adhattunk pillanatnyi vigaszt. Vagy abban segíthettünk, hogy kiadják magukból az egész heti feszültséget."
(Részlet a Bikini c. könyvből)


2008. május 15., csütörtök

Széles-tágas a tér



Széles-tágas a tér,
hálózsákom a falig ér.
Csak melegít a bűnöm, hogy még
ágyam sem az enyém...

Széles-tágas a tér,
álmom pont a falig ér.
Újságpapírba csomagolva a
maradék remény.

Ruha nélkül szégyenlősen mellém bújik a bánat,
reggelente velem ébred szívemben a bocsánat.
Ruha nélkül szégyenlősen mellém bújik a bánat,
reggelente velem ébred szívemben a bocsánat.

Széles-tágas a tér,
álmom pont a falig ér.
Újságpapírba csomagolva a
maradék remény...

A hangos bemondó ásítva
szólít mellém társat.
Álmomban vonatok
indulásra várnak.

Ruha nélkül szégyenlősen mellém bújik a bánat,
reggelente velem ébred szívemben a bocsánat.
Ruha nélkül szégyenlősen mellém bújik a bánat,
reggelente velem ébred szívemben a bocsánat.

2008. május 14., szerda

20 év után


Minden kornak megvan a maga hangulata, érzésvilága, cirkusza és bohóca. Többnyire a bohóc csinálja a cirkuszt, vagy legalábbis nagy szerepe van benne, a nézők pedig csak bámulnak és éreznek. Sajátos hangulat lesz úrrá így egy koron: a tömeg hallgat, de közben mégis cinkosan összekacsint a bohóc háta mögött azzal a pár szókimondó, bátran a cirkuszigazgató szemébe néző elvetemült lélekkel, akik merik vállalni, hogy tartják majd a hátukat a többiekért, ha úgy alakul.
1987-ben a szakmai rangsoron az év együttese a Bikini lett, az év nagylemeze pedig a Mondd el című album. Továbbá Németh Alajos az év basszusgitárosa, D. Nagy Lajos a második legjobb énekes, az Adj helyet... pedig szintén második helyezést ért el az év dala kategóriában. Ami a közönség szavazatait illeti, az év dala az Adj helyet..., az év lemeze a Mondd el, a harmadik legjobb együttes a Bikini.
1988-ban az év együttese újra a Bikini lett, az év nagylemeze pedig a Ha volna még időm. Lojzi és Kacor (az új szaxis, Makovics Dénes távozása után) szintén első a saját kategóriájában, Németh Alajos ezenkívül még az év zeneszerzője is, Nagy Feró pedig az év szövegírója, s a Legyek jó az év videóklipje díjat kapta meg.
2007-ben, húsz kerek évre az álomba illő sikerekre, a zenekar ismét tarolt: a legfrissebb album, az Őrzöm a lángot aranylemez lett (ami azt jelenti, hogy minimum 7500 példány fogyott el belőle, ami első ránézésre nem tűnik soknak, de gondoljunk arra is, hogy a mai fájlmegosztós, letöltögetős világban ez a szám a tényleges rajongókat jelenti), majd elnyerte a Fonogram-díjat is "az év hazai rock albuma" kategóriában, végül pedig Lojzi "az év könnyűzeneszerzője" kategóriában Artisjus-díjat vehetett át ez év áprilisában.
Mintha ugyanott folytatták volna, ahol annak idején abbahagyták. Pedig ez csak a látszat. 20 évvel ezelőtt a művészekre dobott kötél szorítása volt a kibontakozás legnagyobb fékező tényezője, ma pedig ugyanennek a huroknak a túllazulása okozza az érvényesülés hatalmas nehézségeit. S talán ez utóbbival nehezebb megküzdeni. Annak idején elég volt a szavak kétélű fegyvere, a "kimondom is, meg nem is", mert rossz csak az, aki rosszra gondol. Ma már oda jutottunk, hogy mivel mindenki azt mond, amit akar, és úgy mondja, ahogy jólesik, az emberek lassan már oda sem figyelnek. Nehéz egy ilyen helyzetben behangolni a világot. De a Bikininek sikerült. És főleg azért is sikerült, mert a nagy változások ellenére (ami a '92-es feloszlás egyik okozója is volt) a cirkusz ugyanaz maradt: "ugyanaz a rossz bohóc csupa olcsó poénnal". A tömeg pedig ugyanúgy érzi a kor trükkjét, mint az alkotók, hogy ti. nincs már súlya a kimondott szónak, megfeszülhetsz, akkor sem kerülsz rács mögé. Mert már ott vagy. És ezt dialogizálni kell, személyesen kiállni és elmondani, személyesen ott lenni és meghallgatni.
A Bikini csak ebben az évben több, mint 130 alkalmat ad az együtt gondolkodóknak a kommunikációra - határon innen és túl. A múlt 21. századi döbbenetes aktualitását s ugyanakkor a fent leírt sikerek hitelességét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a talán eddigi legütősebb koncertprogram nem kevesebb, mint hat (!) alkotást tartalmaz a Mondd el c. album összesen kilenc dalából, három dal a Ha volna még időm, négy pedig az Őrzöm a lángot albumokról való. A többit pedig olyan elmaradhatatlan dalok teszik ki, mint a Közeli helyeken vagy a Mielőtt elmegyek.
Érdemes kipróbálni ezt a fajta dialógust. Utána már csak azt érezzük, nem lehet elégszer kikiáltani a szabadságot.

Ugyanaz a cirkusz
(Álombó ébredve, 2002)

Mától már más van, új idők kezdődnek, de hamar felnőttek
Más már a város, máshol áll a sátor, ez egy másik tábor
Más lett a főnök, és az oroszlán helyett jött egy újabb tigris
Más már a bűvész és más a kötéltánc
Más számot játszik már a cirkuszi banda is

Miért érzem mégis azt, hogy a cirkusz, az ugyanaz?
Ugyanaz a bűvész és a trükkje ugyanaz
Ugyanaz a rossz bohóc csupa olcsó poénnal
És a vicc is arról szól, hogy mától minden ugyanaz


2008. május 13., kedd

Milyen régen is volt...


1984-ben megjelent a ROIR kiadásában egy World Class Punk CD, amely 25 ország 27 legjobb punk dalait gyűjtötte össze. A ROIR a Reach Out International Records elnevezés rövidítése, New York-i lemezkiadó cég, és többnyire punk, rock és újhullámú zenék kiadását vállalta fel annak idején. Az említett kiadvány olyan országok előadóitól tartalmaz dalokat, mint például Kanada, Brazilia, Belgium, Finnország, Franciaország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Olaszország, és nem utolsósorban Magyarország. A magyarországi punk zenekarok képviselőjeként pedig nem más szerepel a lemezen, mint a Bikini a Hová lett... című lemez Come of it (Maradj már!) dalával!
Talán kevesen tudják, hogy a 80-as évek elején a Bikini valóban az egyik legsikeresebb újhullámú zenekarnak számított nemcsak itthon, hanem a tengerentúlon is. Igaz, ez még a Nagy Feró-korszak, az Ős Bikini, azóta teljesen más irányt vett fel az együttes főként D. Nagy Lajos Rolls Frakció-s múltjának köszönhetően, de Lojzi például már akkor is ott volt, hiszen ő volt az együttes másik alapítótagja Feró mellett, aztán ő maradt az egyedüli, miután Feró visszamenekült régi és egyetlen szerelméhez, a Beatricehoz.
De térjünk vissza a válogatásalbumhoz. Jello Biafra, a Dead Kennedys nevű legendás amerikai punk banda frontembere figyelt fel az 1982-ben megjelent Bikini-albumra, és többek között ezt nyilatkozta róla: "Amivel előállt, az a legbesorolhatatlanabb punk album, amit valaha is készítettek. A CRASS-tól Ritchie Blackmore-ig, kínai szertartászenétől hegedűszólóig, ipari szintetizátortól a ska-ig minden megtalálható benne – néha ugyanabban a dalban."
Rögtön rá is csaptak, 4000 dollárért megvették a lemez kiadói jogát, és már Feróék is javában tervezték az amerikai turnét, pedig a pénzből semmit nem láttak. Aztán telt az idő, és miután semmi előremozdulás nem volt az ügyben, kiderült: egy másik hazai baloldali punk zenekar levelet írt Biafráéknak, hogy vigyázzanak, mert a Bikini egy kommunista állam által támogatott zenekar.

Én megmondtam
Fokozódni fog a drámai feszültség
Én nem félek
Miért félnék?
Ugyan. Áh

Hát én tényleg nem félek
Nincs mitől féljek
Dehogyis, hát én nem mondtam semmit
Akkor, akkor nincs mitől félnem
Hiába is próbáltok ijesztegetni
Hát mondom, hogy nem félek
Nem

Na, ez egy rész az album egyik dalából. De hát mindegy, egy amerikainak magyarázhatod, mit jelentenek a sorok... (Erről az jut eszembe, amit D. Nagy mondott a Rocktörténetben angliai tapasztalatairól. Megkérdezték ott ugyanis, hogy az itthoni újhullámú zenekarok miről énekelnek. Erre megpróbált lefordítani nekik egy szöveget, aminek az volt a lényege, hogy feljelentelek: feljelentelek, ha alszol, ha eszel, szóval bármiért. Erre azt kérdezték tőle ezek az angolok: jójó, feljelentelek... de kinek???) Ezekután csoda, hogy úgy kivannak a rohadt propagandára?
Végül nem lettek világhírű, angolul énekelő, több millió lemezt eladó zenekar. De jobb is így, főleg nekünk, hazaiaknak, határon innen és túl. A világ pedig sírhat most, hogy miről maradt le.

2008. május 12., hétfő

Valahol valamikor

Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Nagyvárad, Budapest (Rákoscsaba, Josefina, BME egyetemi napok, Zöld Pardon, Syma csarnok), Túrkeve... (to be continued)
Az a közös ezekben a helyekben, hogy mindegyik egy vagy több Bikini-koncert helyszíneként is szerepel emlékeimben. Egyik-másik csak ilyen formában, többek között a legutóbbi.
Pedig csendes vasárnapi reggel köszöntött rám, tiszta égbolttal, ragyogó napsütéssel, amikor az embernek a legkevésbé sem hiányzik a négy szürke fal szorongatása. De kitartó lélek lévén, fogamat összeszorítva elhatároztam, hogy a tudománynak hódolva ünneplem a pünkösdöt is, van amúgy is bepótolnivalóm. Első nekifutásnak ez nem is okozott problémát, szorgosan emésztgettem a különböző pszichológiai kísérleti módszereket, de egy idő után, amikor kezdett megvilágosodni előttem, hogy az épp olvasott tanulmány konklúziója a holt ellenkezőjét állítja az előző napon átrágott szakirodalomnak, enyhén szólva felment a pumpám, pedig már azt hittem, lassan haladok a mennyország felé. De eltévedtem. Mission impossible. És már csak rohanni akartam, kifelé a világból, valahová, bárhová, akárhová, ahol nincsenek idióta kísérletek, telhetetlen hipotézisek, ellentmondásos eredmények. Szóval csak egy olyan helyre, ahol minden nagyon vidám és egyszerű. Első jelöltként a Budai Vár mutatkozott, de elvetettem ezt az ötletet, nem volt kedvem a sok HT ("hülye turista") kattogó fényképezőgépeihez, még kevésbé a metróhoz meg buszozáshoz. Részben ezért maradt ki a Margitsziget is, de a nyomósabb ok itt mégiscsak az volt, hogy egyedül sétálgatni csak úgy magammal kéz a kézben nem tűnt annyira magányűzőnek. Ennél még egy láda sör is vidítóbb hatású lett volna akkor és ott.
Harmadiknak jutott eszembe a kis kék villámom, a VW Polóm, ezúton is bocsánatáért esedezem, ugyanis már máskor is megnyugtatott a céltalan együttszáguldozásunk. Már a gondolattól kicsit boldogabb lettem, de ekkor sújtott le a nagy kérdés: menjünk, de hová? És akkor valami azt súgta a vállamon: menj a zenébe! Így támadt az a hirtelen, de nem meglepő érzésem, hogy koncert kellene, Bikini, ahol nem számít semmi más, csak az, hogy vagyok, ott vagyok, gondmentesen, szürke falaktól távol, énekelve, fagyizva. Gyorsan rákatt a honlapra, koncertnaptár, május 11: Túrkeve, Juhász Fesztivál, 18 óra. Bár a juhokkal nem vagyok nagy ismeretségben, juhásszal is csak a Szarkakőn találkoztam egyszer régen, na meg Libánban, de azt ennyiből is ki tudtam hámozni, hogy elég békés, nyugodt és boldog emberek. Nem eshet bántódásom egy juhászfesztiválon. (Még szerencse, hogy nem rockmaratonra hívták a Fiúkat.) Majd békésen elszopogatok egy kürtőskalácsot, közben csendben bulizgatok, majd hazaosonok, mintha mi sem történt volna.
Ekkorra már 4 óra is elmúlt, Túrkeve meg 130 km Budapesttől, de szerencsére ez itten, kérem, Magyarország, úgyhogy biztos voltam benne, semmi esélyem lekésni. Hát nekivágtam. Fényképezőgép be, GPS megvan, kocsikulcs a kézben, irány az ismeretlenbe!
6 előtt kicsivel ott is voltam a falu bejáratánál, és még egy kis keringőzésbe került, mire valahogy megtaláltam a koncert helyszínét, gondoltam, mindegy, mert úgyis még minimum félóra késés, de kellemes csalódás ért. Ahogy kiszálltam ugyanis az autóból, már javában énekelte Lajos a Tűzfalat, pedig 5 perc sem lehetett 6 után. Gyorsan elkeveredtem a tömegben, ami, valljuk be, teljesen kontraZP volt: az emberek fele állt és fele ült, bulinak nyoma sem volt, mindenki fegyelmezetten hallgatta a műsort. De nem kellett hozzá sok idő, hogy egy-két gócpont beinduljon. Ahogy jöttek a pörgősebbnél pörgősebb dalok, Peta hihetetlen szólói, Lajos szellemes szövegei, úgy szabadult el a hangulat, kezdett megtörni a vidéki csendélet, és már egyre több kéz lengedezett a magasban. A legjobban ezt a feedback-et élveztem: a közönség mosolyától a Bikini is egyre jobb kedvű lett, jól érezték magukat a színpadon. Peta és Lojzi vokálozása hangulatos aláfestést adott Lajos énekének, az "üsd meg!" felszólítást már a tömeg is lelkesen aláírta. És még az tetszett nagyon, hogy Túrkeve mennyire tudta értékelni ezt az estét. Még a "mért iszom, ha nem vagyok szomjas?" kérdésre is nevetni kezdtek, meglepő volt számukra a Petőfi-vers, látszott, hogy csupa újdonságot kapnak. Ebben is nagyon különbözött egy teszem azt ZP-s koncerttől, ahol mindenki már kívülről tudja még az összekötő szövegeket is, és éppen ezért valahogy monoton maga a lelkesedés is, ha meg agyontaposnak bulizás közben, az is inkább csak a piának és bulizni akarásnak tudható be, nem a zene okozta révületnek. Persze tisztelet a kivételnek.
A végén már az addig nyugisan üldögélő idősebbek is talpon voltak, és a "vissza" is sokkal hangosabb és türelmetlenebb volt, mint máshol. De az Adj helyet után már véget kellett érnie ennek az estének is.
Egy darabig én is sodródtam kifelé a tömeggel, de aztán egyre gyérebben lettünk, s ekkor megpillantottam a színpad mellett Lojziékat, amint autogramokat osztogatnak. Nem tudtam megállni, hogy ha már ennyit utaztam, ne váltsunk legalább pár szót. Ő is legalább annyira meglepődött, hogy ott vagyok, mint én útközben arrafelé menet, hogy ott leszek. Sok érdekeset mondott ott hirtelen, erdélyi koncertekről, szerelemről, munkáról. Majd Viasz készített egy fotót rólunk, én cserébe megfogtam a sörét, aztán ők mentek enni, én jöttem haza. Immár feltöltődve, mosolyogva. Útközben még azon gondolkoztam, hogy mennyire hihetetlen ez. Mindegy, hogy hol vannak, fővárosban vagy egy kis faluban, mindegy, hogy mikor, télen vagy nyáron, ugyanúgy üt minden hang és szó, Peta ugyanúgy egy csoda, Lajos ugyanúgy fel tudja pörgetni a közönséget, Viasz ugyanolyan álmodozó tekintetű, Viktor ugyanolyan vigyorgó, Dénes ugyanolyan nőcsábász, Lojzi ugyanolyan kedves és őszinte. És én ugyanolyan jókedvű és energiával telt leszek. Már tudtam, hogy lehetetlen lesz úgy hazaosonni, mintha mi sem történt volna. S még kürtőskalácsot is elfelejtettem venni...

2008. május 7., szerda

Ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg


Hosszú útra indultam, mert annyi mindent elhittem, aztán a végén elvesztem sötét erdő kellős közepén, gondoltam, más is kéne még, egy másik föld meg ég, ahol minden változás egy édes indulás, de itt évek óta nem történik semmi, csak várom a nagy csodát, miért pont én kezdjem a változást, úgyis nap mint nap vállamon az élet, nyomaszt itt a magány, és úgy hiányzik pár dolog, az állam a meséken felkopott, hol a haza, hol az Isten, az angyal sem kérdi, hogy merre jártam, tudod, itt minden törik és minden ráz, s hogy vagy vagy nem, az mindegy, de nem lázadok, még ha egy egész világ dől is össze bennem, megpróbálom elfelejteni ezt az időt, ami elveszi mindenem, egyszer úgyis véget ér a játék életünkkel, csak hát az van, hogy ameddig fáj a szív, és csak az emlék marad, az élet élni akar, és tudom, hogy mennyire számít nekem egy boldog óra, s végül is szeretetéhség hozott ebbe a csapdába, mert hittem, hogy van másik világ, ami adható, az kapható, de ebben a városban, ahol élek, idegenek a házak, s csak nézek, mint apró ember az óriást, kifordított világban élek, ahol minden megtörténhet, végérvényesen valami elveszett, és most csak üres tenyerem nézem, elegem van a mesékből, mert csak szenvedések a szenvedélyek, meg az is, hogy felhők szélén lóg a lábam, s oly messze már a valóság, ami mondjuk jó, mert a valóság-állomáson minden más, mint amit vársz, a világ végén pedig megfagy a lábnyom a járdán, úgyhogy nem is baj, ha minden nap ébren álmodom, csak mikor álomból kell ébredni egyedül át a hideg éjszakán, mert este, mikor az ágyamba fekszem, szerelmet senkitől sem kapok, akkor érzem, nem múlik ez a fájdalom, pedig azt mondják, elmúlik minden, az élet olyan más, igaz, arra értik ezt, hogy nincsenek hősök sem angyallegendák, de amúgy is a mesékben már rég nem hiszek, mióta csak fúj a szél, s már én is látom, hogy szemben a tűzfalon nem háborog a tenger, ígyhát muszáj felkapnom egy gondolatot, és kihúznom vele valahogy ezt a napot, mert a magány nem lehet a végzetem, s akkor nyugodtan mondhatom, hogy kösz, jól vagyok, és hogy ez csak múló állapot, hiányod lassan megszokom, majd a gondjaim orvosolom egy olcsó vigasszal, egy korsó, egy pohár, de mért iszom, ha nem vagyok szomjas, aztán gondolkodhatom, hogy részegen ki visz majd haza, legfeljebb sétálok magammal kéz a kézben, teszem a kezem a másik kezembe, itt minden meg van engedve, fekete-fehér az emberek lelke, mássá válok egy más világban, hagyom, hogy magára rántson egy világváros, kibérelje álmom egy álomgyáros, legalább sehova sem érek, de soha el nem kések, aztán ébredés után csak annyit érzek, hogy vagyok szolgálatos fürge robot, hogy itt ül az idő a nyakamon, s akkor is megyek, ha nem akarok, ha nem kísér senki utamon, még ha ez az út a pokolba is visz, de nem vagyok teljesen egyedül ezzel, mert amúgy sokan lettünk egyedül, csak egyetlen ismerős van az idegenek között, aki életben tart még akkor is, mikor megmarad magának ez a mélybe zárt magány, s hidd el, fáj a lelkem, hogy el kellett mennem, bárcsak értenéd, de ha kimondom, nem biztos, hogy érted, s talán ami igazán bánt, azt sohasem értenéd meg, például féltem, ami nincs, ez benne a vicc, vagy hogy nem tudok a tükörbe nézni, nem akarok szégyenkezni, elveszett a büszkeségem, fekete lyuk van a lelkemben, egyre csak zuhanok a semmiben, pedig a helyzet kulcsa a kezemben, de hol az a hely, hol az a zár, legalább engedd, hogy érezzem, hogy szabadabban lélegzem, mert ami van, az nem jött be, s úgy parancsolok magamnak, még maradjak, megmaradjak, és sírnék, hogyha tudnék, de legalább választ ad most az életről egy nagy könnycsepp a mennyekből, én meg felveszem azt a rossz szokást, hogy nem hagyom abba a káromkodást, és repülök, elrepülök, alattam a gép halkan rezeg, közben meg filmet nézek éppen, vagy ez a saját életem, a különbség így utazás közben nem is fontos nekem, nincs megállás, pedig a sapka rászorult a fejemre, de az élet így is megy tovább, és mostantól nem menekülök egyre újabb agyat korbácsoló ködös révületbe, mely ingatag, mint a civilizáció, végül is ha néha-néha nagyot hibáztam, azért intézetbe még nem zártak, s ha nyelem is a sok gombócot, attól még boldog vagyok, nincs nagy igényem, bármi kell, azt úgyis elérem, s még ha elmosódott is a térképem, attól a világ széles, s nekem ez tetszik, ha meg nagyon szűk lesz, és nem találom benne régi helyem, legfeljebb alkoholba fojtom bánatom, elvégre ide szól jegyem, itt a helyem, s hiába akarnék más ember lenni, mint aki vagyok, ilyen testben utazom, levetni már nem tudom, múltam talán van, de jövőm nincsen, de mindegy, most menjünk csak tovább az élet napos oldalán, ha már ennyire buta vagyok, hogy fejem a hurokba magam rakom, pedig mondták, hogy ne menjek nyelvésznek, de enélkül is bolond az élet és ez a világ, bolond lesz az is aki benne jár, én is okos dolgokat tervezek, de elmondani nem merem, nem szól szám, és nem fáj fejem, így a hangom nélkül te nem tudod, hogy ordítok vagy éppen ásítok, most meg ülök egy nincsen ház nincsen udvarán, nincs kedvem kinézni nincsen kapuján, úgyis ugyanaz a semmi bámulna vissza rám, a monoton szürkeség fájhat a legjobban talán, máskor úgyis csak verekszem a helyemért egy kitalált sorban, pedig ha jó vagy rossz vagy, teljesen mindegy, s ha alul maradsz a versenyben, az is, mégis mindenki csak harcol, gürcöl és görcsöl, amitől még rosszabb ma a helyzet, mint ahogy tegnap hittem, a kreatúra bömböl, mosolyog az Isten, s úgy fáj, hogy nem fáj, sőt inkább felvidít, szóval vidám a helyzet, csak én vagyok szomorú, de a végén repülök, elrepülök, egyre könnyebb leszek, s azt fogom majd érezni, hogy néha kevés itt a fény, de mégis otthon vagyok, s hogy bárhogy zúg a tömeg, vállalom végre önmagam, s nem baj, ha megroppannak alattam a szavak, mert szavak madarának nem könnyű a bánat, sűrű felhőkben újra szállhat át a határon és vissza megint, egyre hűvösebb egekre tekint, nehéz az álma, egyre húzza át a határon és vissza újra, s ha már táncolnak a csillagok és betemet az éteri por, úgyis találkozunk valahol valamikor.