Az utóbbi időben rengeteg kritikus és véleményező vette górcső alá a Bikini új albumát, az Elmúlt illúziókat: volt, aki nem sok újat látott az alkotásban, volt, aki viszont az együttes pályafutásának legjobbjaként emlegette az albumot. Hogy melyiknek van igaza, rajongóként nem nehéz eldönteni, de talán egy kívülállóbb, ám a Bikini stílusát, világlátását kedvelő hallgató is aláírná, hogy az Elmúlt illúziók sokkal több figyelmet érdemelne, mint amennyit az interjúk és tévészereplések lecsengése után ténylegesen kap. Abban is van igazság, hogy sok az ismétlődő "bikinis" motívum az albumon, de ha azt vesszük, minden együttes új albumánál megfigyelhető ugyanez az önismétlés, sőt elég sokan teljesen beleesnek ebbe a csapdába, míg végül már az elvakult rajongók sem tudják kimenteni őket onnan. Nem így a Bikini esetében. Ha ugyanis megfigyeljük, minden új Bikini-album végighallgatása után az ismerős stílus ellenére mégis olyan érzésünk támad, mintha teljesen újat hallanánk, az előző albumnál sokkal összetettebbet, másabbat, jobbat. Mármost az az együttes, aki minden új lemezzel át tudja ugrani előző önmagát, igazán kiérdemli az odafigyelést.
De hogyan sikerül ez nekik?
Először is mindig az aktuális társadalmi életből merítenek anyagot. Nem nosztalgiáznak, nem arról énekelnek, hogy milyen jó is volt illúziókkal telten éldegélni, hanem egyszerűen, csupaszon kimondják a valóságot: elmúlt minden illúzió. És kész. Hogy miért? Tessék gondolkozni!
Másodszor, mindig kiérezhető a fő hangsúly a lemezen: van, amikor a szerelem (pontosabban a reménytelen, viszonzatlan, fájdalmas szerelem) kerül a középpontba, máskor viszont az élet egyéb problémái, a kiszolgáltatottság, a megélhetési gondok, a világok közti szakadékok, az élet nagy misztériuma jelentik az elsődleges mondanivalót. Az új albumon is ez a helyzet. Annak ellenére, hogy a sort olyan szerelmes dalok is gazdagítják, mint például a Sohase felejts el vagy a Szép vagy, ezek végül mégis jól hallhatóan alulmaradnak a nagy művekhez képest - értem ez alatt az Adjon az ég, Elmúlt illúziók, Az őrtoronyból vagy A végtelen lába előtt című dalokat.
Harmadszor mindig becsempésznek egy vadabb, rockosabb számot a sorba, és szóljon az akár ivászatról - mint ez esetben Az utolsó pohár -, akár a szabadság illúziójáról (mint az előző lemezen a Minden úgy történt), ugyanúgy felpörgeti és darabjaira zúzza az egész lemezt.
Negyedszer mindig feldobják valami újdonsággal az alkotógárdát. Hol Katona László, hol Bródy János csapódik oda D. Nagy Lajos és Jantyik Zsolt mellé szövegírni, a zeneszerzésben Lojzinak mostanra már hű társa lett Peta, de ami a legnagyobb újdonság a 2011-es lemezen, az az utolsó dalban felcsendülő gyermekkórus. És habár a Pink Floyd-nak hamarabb eszébe jutott ez a megoldás, A végtelen lába előtt c. dal talán nélkülük is ugyanilyen lenne, mert egyszerűen nem lehet elképzelni másképp.
Ötödször, az újításban mindig tudják tartani a mértéket. Nem hoznak gyökeresen újat, olyat, ami idegen a Bikini világától. Meg egyébként is, a gyerekkórus és a nagy balladák annyira erősek, hogy nyugodtan belefér egy kis önidézés, de még a Guantanamera-szerű dallam is - elvégre a posztmodern 21. században élünk, ahol bármilyen nemű alkotás szinte már elképzelhetetlen az elődökre való visszakacsingatás nélkül. Az meg, hogy a Sohase felejts el egy másik nagy sikerű dalra, a Könnycsepp a mennyekből címűre játszik rá, semmit nem von le létjogosultságából. Sőt, személy szerint nekem az lett az egyik nagy kedvencem az albumról. Azért-e, mert a dallama hasonlít az előbb említett daléhoz, vagy éppen ennek ellenére, ki tudná megmondani... Mint ahogy arra sem lehet megnyugtató választ adni, hogy az eddigi boncolgatás mennyire állja a sarat, és vajon tényleg ilyesmik miatt szeretjük-e az új lemezt, vagy teljesen más oka van ennek.
Végül is, ha úgy vesszük, épp ez a megfogalmazhatatlanság a zene varázsa. És a Bikinié.
De hogyan sikerül ez nekik?
Először is mindig az aktuális társadalmi életből merítenek anyagot. Nem nosztalgiáznak, nem arról énekelnek, hogy milyen jó is volt illúziókkal telten éldegélni, hanem egyszerűen, csupaszon kimondják a valóságot: elmúlt minden illúzió. És kész. Hogy miért? Tessék gondolkozni!
Másodszor, mindig kiérezhető a fő hangsúly a lemezen: van, amikor a szerelem (pontosabban a reménytelen, viszonzatlan, fájdalmas szerelem) kerül a középpontba, máskor viszont az élet egyéb problémái, a kiszolgáltatottság, a megélhetési gondok, a világok közti szakadékok, az élet nagy misztériuma jelentik az elsődleges mondanivalót. Az új albumon is ez a helyzet. Annak ellenére, hogy a sort olyan szerelmes dalok is gazdagítják, mint például a Sohase felejts el vagy a Szép vagy, ezek végül mégis jól hallhatóan alulmaradnak a nagy művekhez képest - értem ez alatt az Adjon az ég, Elmúlt illúziók, Az őrtoronyból vagy A végtelen lába előtt című dalokat.
Harmadszor mindig becsempésznek egy vadabb, rockosabb számot a sorba, és szóljon az akár ivászatról - mint ez esetben Az utolsó pohár -, akár a szabadság illúziójáról (mint az előző lemezen a Minden úgy történt), ugyanúgy felpörgeti és darabjaira zúzza az egész lemezt.
Negyedszer mindig feldobják valami újdonsággal az alkotógárdát. Hol Katona László, hol Bródy János csapódik oda D. Nagy Lajos és Jantyik Zsolt mellé szövegírni, a zeneszerzésben Lojzinak mostanra már hű társa lett Peta, de ami a legnagyobb újdonság a 2011-es lemezen, az az utolsó dalban felcsendülő gyermekkórus. És habár a Pink Floyd-nak hamarabb eszébe jutott ez a megoldás, A végtelen lába előtt c. dal talán nélkülük is ugyanilyen lenne, mert egyszerűen nem lehet elképzelni másképp.
Ötödször, az újításban mindig tudják tartani a mértéket. Nem hoznak gyökeresen újat, olyat, ami idegen a Bikini világától. Meg egyébként is, a gyerekkórus és a nagy balladák annyira erősek, hogy nyugodtan belefér egy kis önidézés, de még a Guantanamera-szerű dallam is - elvégre a posztmodern 21. században élünk, ahol bármilyen nemű alkotás szinte már elképzelhetetlen az elődökre való visszakacsingatás nélkül. Az meg, hogy a Sohase felejts el egy másik nagy sikerű dalra, a Könnycsepp a mennyekből címűre játszik rá, semmit nem von le létjogosultságából. Sőt, személy szerint nekem az lett az egyik nagy kedvencem az albumról. Azért-e, mert a dallama hasonlít az előbb említett daléhoz, vagy éppen ennek ellenére, ki tudná megmondani... Mint ahogy arra sem lehet megnyugtató választ adni, hogy az eddigi boncolgatás mennyire állja a sarat, és vajon tényleg ilyesmik miatt szeretjük-e az új lemezt, vagy teljesen más oka van ennek.
Végül is, ha úgy vesszük, épp ez a megfogalmazhatatlanság a zene varázsa. És a Bikinié.
