Bikini után, szabadon :)

Hiányzik már egy jó kis Bikini-koncert, de addig is, míg sikerül eljutni egyre (remélhetőleg a közeljövőben), körvonalazódott bennem egy kis helyzetkép, ami észrevétlenül "bikinisre" sikeredett (ha jól érzem). Utólag vettem észre, hogy eléggé "vizes" lett, ami szöges ellentétben áll az előző album lángjaival, de nem a mondanivalója szintjén is. Az többnyire megegyezik. Mindegy, hogy tűzön vagy vízen keresztül, úgy látszik, ugyanoda lyukadunk ki.

Az árral szemben

Hinni akartál annak a gyereknek,
akit az anyák a jóra neveltek.
Úszni akartál az árral szemben,
de még mindig a víz az úr ebben.

Lehet-e még hinni,
egy jobb világra inni?
Lehet-e még úszni,
szárazon megúszni?

Megérhetsz bármit ebben a korban,
fürödhetsz tejben, fekhetsz a porban,
elérhetsz mindent, túlpartot, békét.
Leghamarabb a takaród végét.

Mindig más kell, mint ami adva van,
mert ami adott, az sajnos hasztalan.
Megszerzed végre az aranyérmedet,
de csak a másik oldalát nézheted.

Fagyik és banánfürtök

Az a jó a tavaszban, hogy a hosszú és hideg tél után végre újra megkívánjuk a fagyit. És az a jó a fagyiban, hogy akarva-akaratlanul dúdolni kezdjük magunkban: "Kösz, jól vagyok...", amitől valóban jobban leszünk. Ahogy nyaljuk a fagylaltot, és pörgetjük agyunkban a dal szövegét, mintha a körülöttünk lévő világot ennénk ki a tölcsérből: a rosszabb napjaink során torkunkban felgyülemlett gombócokat, a vidámabb napok édes, frissítő pillanatait, a közélet mézesmadzagos illúzióit, a mámoros-szerelmes éjszakákat végre sikerül mind-mind megemészteni. Mi minden beleszorul egy tölcsérbe, egy dalba, egy életbe! :)
Az is a jó még a tavaszban, hogy jön utána a nyár, amiről szintén eszünkbe jut egy dal. És amikor kimegyünk sétálni csak úgy egyet, hogy fürdessük arcunkat a napfényben, és nézzük a talpunk alatt szétfolyó aszfaltot, miközben megpillantunk valakit, aki sapkával a fején próbál védekezni a nagy hőség ellen, a piacon pedig banánfürtök bámulnak ránk sárgán, öntelten, újból dúdolni kezdünk magunkban: "Ide szól jegyem, itt a helyem/ Nem szól szám és nem fáj fejem, / Veri az élet, very happy...", amitől megint csak jobb lesz a közérzetünk, mert az akaratlanul is elkezdett fütyörészés közben az előttünk lepörgő unalmas hétköznapok, fejünkre szorult sapkák, elindult bakterházak keltette szorongató érzést észrevétlenül felváltja valamiféle sztoikus nyugalom, egy fagyikkal, banánokkal, üllői úti fákkal övezett belső szabadság megható, már-már elfeledett érzése.

Nem értek semmit, de érzem a bajt

Mindenki a (gazdasági) válságról beszél, és az embernek az az érzése, hogy hirtelen zúdult ránk ez az egész. Pedig nem egyik pillanatról a másikra jutottunk el idáig, kemény munkába került, amíg sikerült kitaposni ezt az utat. Vannak, akik már legalább húsz éve figyelmeztetnek, hogy ez lesz, ha nem vigyázunk. Mert "benzingőzben robog a jövő felém", "ez az út biztos a pokolba megy", és "mintha a cél csak az volna, ki jut előbb a pokolba". "Eltértünk a céliránytól", s "az igazat nagyítóval kell keresni".
"Magas a láz, csak a színvonal alacsony." - énekelte '92-ben a Bikini, és azóta egyre alacsonyabb. Azóta egyre hangosabban szól a zene, fenyegetőbben fogalmaznak a sorok, de sajnos "legkevésbé az értené meg, akihez kéne szólni", mert "őrülteknek beszélek, kik nem is figyelnek rám". A farkas a fogát feni, a bárányok pedig csak hallgatnak, és örülnek, hogy "nincsenek a fűtől eltiltva", hogy egy olyan világban élnek, ahol "mindent szabad, ami nem tilos". Amiből persze az lesz egy idő után, hogy "túl sok dudás fújja, mint a félnótás", és "mindenki mindenki ellen", majd egyszer csak ott találják magukat a világ végén, a valóság-állomáson, ahol "minden törik és minden ráz", s ahelyett, hogy megtorpannának legalább, mert érzik ők is, hogy a sapka rászorult a fejükre, mennek tovább ugyanabba az irányba, drágán adnak, és olcsón vesznek, mert hiszik, hogy "van másik világ, ami adható, az kapható". Közben mondogatják azért csendben magukban, hogy "nem lesz ennek jó vége", és hogy talán "túl sok már a jóból", meg kellene pihenni, de mindig jön valaki, aki ilyenkor elkiáltja magát, hogy "rá se ránts!", így folytatják a zuhanást a semmibe, hiszen "miért mindig csak én legyek a jó"? Majd a magát elkiáltóról is kiderül, hogy az oroszlán helyett ez is csak egy újabb tigris, hogy "a cirkusz, az ugyanaz", és ideje lenne felébredni az álomból, vagy legalább szakadjon el a film, de nem, a remény még mindig ott motoszkál valahol, hogy "happy end-del is véget érhet, és tapsolni is szabad". Hát megjön újra a délibáb, minden évben ott az utcabál, ahol "önfeledten szédül a nép", nem szól szájuk és nem fáj fejük, mert "aki nem lép egyszerre, rátapos az eszmére". Végül rájönnek: most tényleg nagyon eltévedtek a mennyország felé félúton, és ideje lenne "lerombolni az egész hazug világot"! Mégsem háborognak, pedig egy egész világ dőlt össze bennük, tisztán látják, hogy "nincsenek hősök, sem angyallegendák", hogy elvesztek "sötét erdő kellős közepén". De vajon ki fogja őket "meglelni, tiszta ágyba fektetni"? Van remény ott, ahol "az alagút végén festett a fénysugár"? Tényleg nem hagy kiszállni a gép?
"Szabadulni kéne már, letépni végre a láncot!"