Hosszú útra indultam, mert annyi mindent elhittem, aztán a végén elvesztem sötét erdő kellős közepén, gondoltam, más is kéne még, egy másik föld meg ég, ahol minden változás egy édes indulás, de itt évek óta nem történik semmi, csak várom a nagy csodát, miért pont én kezdjem a változást, úgyis nap mint nap vállamon az élet, nyomaszt itt a magány, és úgy hiányzik pár dolog, az állam a meséken felkopott, hol a haza, hol az Isten, az angyal sem kérdi, hogy merre jártam, tudod, itt minden törik és minden ráz, s hogy vagy vagy nem, az mindegy, de nem lázadok, még ha egy egész világ dől is össze bennem, megpróbálom elfelejteni ezt az időt, ami elveszi mindenem, egyszer úgyis véget ér a játék életünkkel, csak hát az van, hogy ameddig fáj a szív, és csak az emlék marad, az élet élni akar, és tudom, hogy mennyire számít nekem egy boldog óra, s végül is szeretetéhség hozott ebbe a csapdába, mert hittem, hogy van másik világ, ami adható, az kapható, de ebben a városban, ahol élek, idegenek a házak, s csak nézek, mint apró ember az óriást, kifordított világban élek, ahol minden megtörténhet, végérvényesen valami elveszett, és most csak üres tenyerem nézem, elegem van a mesékből, mert csak szenvedések a szenvedélyek, meg az is, hogy felhők szélén lóg a lábam, s oly messze már a valóság, ami mondjuk jó, mert a valóság-állomáson minden más, mint amit vársz, a világ végén pedig megfagy a lábnyom a járdán, úgyhogy nem is baj, ha minden nap ébren álmodom, csak mikor álomból kell ébredni egyedül át a hideg éjszakán, mert este, mikor az ágyamba fekszem, szerelmet senkitől sem kapok, akkor érzem, nem múlik ez a fájdalom, pedig azt mondják, elmúlik minden, az élet olyan más, igaz, arra értik ezt, hogy nincsenek hősök sem angyallegendák, de amúgy is a mesékben már rég nem hiszek, mióta csak fúj a szél, s már én is látom, hogy szemben a tűzfalon nem háborog a tenger, ígyhát muszáj felkapnom egy gondolatot, és kihúznom vele valahogy ezt a napot, mert a magány nem lehet a végzetem, s akkor nyugodtan mondhatom, hogy kösz, jól vagyok, és hogy ez csak múló állapot, hiányod lassan megszokom, majd a gondjaim orvosolom egy olcsó vigasszal, egy korsó, egy pohár, de mért iszom, ha nem vagyok szomjas, aztán gondolkodhatom, hogy részegen ki visz majd haza, legfeljebb sétálok magammal kéz a kézben, teszem a kezem a másik kezembe, itt minden meg van engedve, fekete-fehér az emberek lelke, mássá válok egy más világban, hagyom, hogy magára rántson egy világváros, kibérelje álmom egy álomgyáros, legalább sehova sem érek, de soha el nem kések, aztán ébredés után csak annyit érzek, hogy vagyok szolgálatos fürge robot, hogy itt ül az idő a nyakamon, s akkor is megyek, ha nem akarok, ha nem kísér senki utamon, még ha ez az út a pokolba is visz, de nem vagyok teljesen egyedül ezzel, mert amúgy sokan lettünk egyedül, csak egyetlen ismerős van az idegenek között, aki életben tart még akkor is, mikor megmarad magának ez a mélybe zárt magány, s hidd el, fáj a lelkem, hogy el kellett mennem, bárcsak értenéd, de ha kimondom, nem biztos, hogy érted, s talán ami igazán bánt, azt sohasem értenéd meg, például féltem, ami nincs, ez benne a vicc, vagy hogy nem tudok a tükörbe nézni, nem akarok szégyenkezni, elveszett a büszkeségem, fekete lyuk van a lelkemben, egyre csak zuhanok a semmiben, pedig a helyzet kulcsa a kezemben, de hol az a hely, hol az a zár, legalább engedd, hogy érezzem, hogy szabadabban lélegzem, mert ami van, az nem jött be, s úgy parancsolok magamnak, még maradjak, megmaradjak, és sírnék, hogyha tudnék, de legalább választ ad most az életről egy nagy könnycsepp a mennyekből, én meg felveszem azt a rossz szokást, hogy nem hagyom abba a káromkodást, és repülök, elrepülök, alattam a gép halkan rezeg, közben meg filmet nézek éppen, vagy ez a saját életem, a különbség így utazás közben nem is fontos nekem, nincs megállás, pedig a sapka rászorult a fejemre, de az élet így is megy tovább, és mostantól nem menekülök egyre újabb agyat korbácsoló ködös révületbe, mely ingatag, mint a civilizáció, végül is ha néha-néha nagyot hibáztam, azért intézetbe még nem zártak, s ha nyelem is a sok gombócot, attól még boldog vagyok, nincs nagy igényem, bármi kell, azt úgyis elérem, s még ha elmosódott is a térképem, attól a világ széles, s nekem ez tetszik, ha meg nagyon szűk lesz, és nem találom benne régi helyem, legfeljebb alkoholba fojtom bánatom, elvégre ide szól jegyem, itt a helyem, s hiába akarnék más ember lenni, mint aki vagyok, ilyen testben utazom, levetni már nem tudom, múltam talán van, de jövőm nincsen, de mindegy, most menjünk csak tovább az élet napos oldalán, ha már ennyire buta vagyok, hogy fejem a hurokba magam rakom, pedig mondták, hogy ne menjek nyelvésznek, de enélkül is bolond az élet és ez a világ, bolond lesz az is aki benne jár, én is okos dolgokat tervezek, de elmondani nem merem, nem szól szám, és nem fáj fejem, így a hangom nélkül te nem tudod, hogy ordítok vagy éppen ásítok, most meg ülök egy nincsen ház nincsen udvarán, nincs kedvem kinézni nincsen kapuján, úgyis ugyanaz a semmi bámulna vissza rám, a monoton szürkeség fájhat a legjobban talán, máskor úgyis csak verekszem a helyemért egy kitalált sorban, pedig ha jó vagy rossz vagy, teljesen mindegy, s ha alul maradsz a versenyben, az is, mégis mindenki csak harcol, gürcöl és görcsöl, amitől még rosszabb ma a helyzet, mint ahogy tegnap hittem, a kreatúra bömböl, mosolyog az Isten, s úgy fáj, hogy nem fáj, sőt inkább felvidít, szóval vidám a helyzet, csak én vagyok szomorú, de a végén repülök, elrepülök, egyre könnyebb leszek, s azt fogom majd érezni, hogy néha kevés itt a fény, de mégis otthon vagyok, s hogy bárhogy zúg a tömeg, vállalom végre önmagam, s nem baj, ha megroppannak alattam a szavak, mert szavak madarának nem könnyű a bánat, sűrű felhőkben újra szállhat át a határon és vissza megint, egyre hűvösebb egekre tekint, nehéz az álma, egyre húzza át a határon és vissza újra, s ha már táncolnak a csillagok és betemet az éteri por, úgyis találkozunk valahol valamikor.
